A zenei beat korszak - nem keverendő össze az irodalmi beat korszakkal - kialakulásának megismeréséhez elengedhetetlen az háború utáni időszak irodalmi és filmes törekvéseinek megismerése.

Rövid kivonat a könyv errő szóló részéből:

"Az ötvenes évek közepére az átalakulás folyamatának megrekedésével,
vihar előtti csend, intellektuális állóvíz alakult ki a kulturális életben.
A kitörni vágyás dühe legelőbb az irodalomban öltött testet. A „dühöngő
ifjúság” művei, John Osborne (Dühöngő ifjúság), David Storey (Egy ember
ára), John Braine (Hely a tetőn), Shelagh Delaney (Egy csepp méz), Alan Sillitoe (A hosszútávfutó magányossága, Szombat este, vasárnap reggel), alapjaiban kérdőjelezték meg a tradicionális kultúrát, a brit társadalom osztályszerkezetét, a jóléti társadalmat. Szemtelen hangon, dühösen
szóltak, műveikben megjelent az a rossz közérzet, ami a munkásosztályból érkező fiatalokat jellemezte a kor Angliájában.

Az ötvenes évek dokumentumfilmes irányzata (Free cinema) látleletet
készített a társadalmi problémákról. Lindsay Anderson: A Wakefield-i
gyors 1952, Ó, Álomország, 1953, Mindennap, kivéve Karácsonykor,
1957, Karel Reisz és Tony Richardson: A mama nem engedi, 1957,
Karel Reisz: Mi vagyunk a Lambeth fiúk, 1959.

Egy szociálisan érzékeny, a kortárs témák iránt érdeklődő játékfilmes mozgalom követi, illetve abból fejlődik ki. Képviselői a háború utáni
iparosodó, urbanizálódó Angliáról adnak képet, mély, személyes elkötelezettséggel. Természetes, hogy a dühöngő fiatalok művei
szolgálnak a filmek alapjául. Tony Richardson - Dühöngő ifjúság,
1958. (Richard Burton-nel), Jack Clayton - Hely a tetőn, 1958.
(Simone Signoret-tel), Karel Reisz - Szombat este, vasárnap reggel,
1959. Tony Richardson - Egy csepp méz, 1961. (a csúnyácska, de
zseniális Rita Tushingham első filmje), Tony Richardson - A hosszútávfutó magányossága, 1962,. Lindsay Anderson - Egy ember ára, 1963.
Az esélytelenség, a reménytelenség, a szürkeség, a társadalmi
ellentétek, a kitörési vágy a filmek központi problémája. Helyszín a
Közép-Angliai iparvidék, a hónapos szoba, a nevelőintézet. A kitörési
lehetőség az előnyös házasság és a sport.

Érdekes párhuzam, hogy utóbbi a béketáborban is nagy jelentőséggel bírt.

A teherbe esett lány, aki öngyilkos lesz és a diplomás pici árus élete, mind-mind a reménytelenségről szól. Szívszorító annak a lánynak a
története, akit egy néger matróz ejt teherbe, összeköltözik egy
homoszexuális fiúval, de barátságukat saját anyja teszi tönkre.
Kevéssé ismert, de a mozgalomhoz tartozik, Bryan Forbes (Fütyüld le
a szelet, 1961., L-alakú szoba, 1964.) és John Schlessinger (Ez is
szerelem, 1962., A hazudós 1963.) is. A helyszín (London)
megválasztásában térnek el a többiektől.
Mi sem bizonyítja jobban Nagy-Britania vezető szerepét, hogy több
amerikai rendező is itt készítette el filmjét. Stanley Kubrick (Lolita,
1962, Doctor Strangelove, 1964). Sidney Lumet (A domb, 1965.)
Fred Zinnemann (Egy ember az örökkévalóságnak, 1966.), Joseph
Losey A Szolga, 1963, A baleset, 1967., A közvetítő, 1971).
Ugyancsak itt forgatott a lengyel Roman Polanski (Iszonyat, 1965.,
Zsákutca, 1966.) és a francia Truffaut (Fahrenheit 451, 1966.)"...

Célszerű ezeket a könyveket elolvasni, ezeket a filmeket megnézni. Persze ez MUNKA.

OFF AIR

Egy megszűnt műsor ( Civil Rádió 2002-2014) képzeletbeli „beszélgetései”-nek,
képzeletbeli „jegyzőkönyve”

(Rolling Stones, Animals, Spencer Davis Group, Them, Manfred Mann, Yardbirds, Pretty Things, Remo Four, Troggs, Nashville Teens, Who, Kinks, Big Roll Band, Dantalion’s Chariot, Mike Cotton Sound, Rod Stewart and Soul Agents, Georgie Fame And The Blue Flames, Chris Farlowe And The Thunderbirds, Zombies, Argent, Downliners Sect, The Cheynes, Peter B's Looners, Artwoods, Birds, Mark Leeman Five, Gary Farr And The T-Bones, Alan Price Set, Marianne Faithfull, Joe Cocker)

Nem ismerünk olyan embert a generációnkból, akinek nem a Rolling Stones vagy a Beatles volt az alapélménye. Több pályatársuk is felülmúlta Őket zeneileg, de az 1963 és 1966 közötti időszakot, a beat-et, leginkább ez a két csapat határozta meg. Sokunknak Jagger-ék jelentették az áttörést, a kezdeteket, a legtöbb szám Tőlük jutott el hozzánk, s legnagyobb értetlenség is Őket fogadta és ez nagyon tetszett nekünk. Mit nem adtunk volna, ha egyszer élőben is hallhatjuk-láthatjuk a Rolling Stones-t, szemben a Gombafejűekkel, akik soha nem tudtak megérinteni. (Ez utóbbi csak Gyuri véleménye). Külön kell választani a jelenséget és a zenét. Gyerekfejjel sokat jelentett nekünk a lázadó Rolling Stones s az, ahogy az itteni hatalom félelemmel ötvözött gyűlölete fogadta Őket. A zene minősége igazából nem volt fontos. Egy-két kiemelkedő szám és lemez (Their Satanic Majesties Request) maradt fenn a szitán. Igazi sztárok, mediakurvák, mindent kihasználtak, ezért nem ítéljük el őket, mert ez a műfaj a tömegeknek is szól és ezt remekül csinálták, ha mesterkélt, ha nem. Vastagon a rocktörténelem alapvetései. A Stones abban is zseniális volt, ahogyan önmagukat menedzselték, nekik nem volt George Martinjuk – lehet, hogy a Beatles bizonyos értelemben ezért maradt burokban, közel sem használták úgy a media ki adta lehetőségeket, mint a Rolling tette és teszi most is 70 évesen. Richardsék tudták hogyan kell a reflektorfényben maradni. Nekik nem volt "hamburgi iskolájuk", nem kisérték Tony Sheridan-t, ezért aztán elég későn, kb. 2 év alatt találták meg zeneileg magukat (Satisfaction) és még utána is volt sok töltelék zenéjük. Felnőttek akkor lettek, amikor megírták a 2000 Light Years From Home-ot. Persze ez a lemez még a Stones-ért rajongókat is megosztja. Sok zeneileg tájékozott, a rockot bizonyos szinten összefüggésekben látni képes ember is értetlenül áll a Stones ezen opusza előtt. Pedig ez akkor vastagon benne volt a levegőben, az album telibe talál különleges hangulatokat és olyan lenyomatát örökíti meg az utókor számára, amelyre csak kevesen voltak akkor képesek a beatkorszakból a rockba átlépő világban. Próbálkozott ezzel a Beatles is, de 1967-ben ilyen mélységekig nem jutott, ilyen széles spektrumban senki nem volt képes megragadni a "lét elviselhető könnyüségét". Megkockáztatjuk, hogy még a Floydnak sem sikerült, pedig Syd Barrett nem ment a szomszédba tanácsért, ha pszihedéliáról volt szó. Sokat nem vacakoltak, összerakták és úgy hagyták, a mesterkéltségnek nyoma sincs rajta. Még lehetne elmélkedni a Stones jelentőségről a jelenkor fényében, de ezt nem tesszük. A világ visszatért a szép, kontrollált, tutira menő, mindent előre kiszámító és az utolsó cseppig kihasználó kerékvágásba és ez jól betett a rock-nak. A rock illetve a pop gyorsan változó jelenség, korszellem, Mick Jagger ötven éven keresztül az élvonalban tudta tartani csapatát – ez teljesítmény. Egyike azon keveseknek, akit nem darált be a média – sőt, még alakítani is tudott rajta. A ma használatos formanyomókat nagyrészt Jagger-ről mintázták.
Az Animals-et a pályatárssal, a Rolling Stones-szal összehasonlítva, szembe (illetve fülbe) ötlő, hogy Ők jóval képzettebb zenészek, mint Richards-ék, leginkább Alan Price. Burdon hangja érdekes, szemben Jagger-ével, ami csak durva. Talán Ők adták vissza leghitelesebben az amerikai rhythm and bluest. Burdon iszonyatos módon érezte a stílust, így aztán hiteles. Ugyanakkor meg is tudták haladni a fekete elődöket. (John Lee Hooker - I’m Mad Again feldolgozás, For Miss Caulker) Pista az Animals-szel kapcsolatban erősen elfogult. Szerinte Burdon hangja, zenei világa, menedzseri képessége rendkivüli. A zenésztársak kiválasztásában szinte tévedhetetlen. Pista szerint 1964-től 1971-ig a csúcson voltak. Egyedül az Eric Is Here nem üti meg az egyébként szerintem magas átlagszintet Egyike azon keveseknek, aki társaival lerakta a rocktörténelem alapjait. A blueshoz való erős vonzódása és az a különleges adottsága, hogy a 60-as évek különböző szellemi áramlataiból mindig leszűrt valamit, amivel zenei megújulását táplálni tudta. A pályatársak közül kevesen tudták átmenteni magukat a rock-ba. (Winwood, Beck, Page, Manfred Mann) Mivel a klasszikus Animalsról és nem Burdon-ről van szó, a New Animalsról máshol-máskor lesz szó. A hetvenes évek végén ismét összeállt a klasszikus csapat. Az 1977-es Before We Were So Rudely Interrupted lemezen jó kis darabok találhatók, de a közönség nem vette a lapot.

A következő három zenekart Spencer Davis Group, Them, Manfred Mann) célszerű együtt tárgyalni, mert muzsikájuk részben a jazzban gyökeredzik – ez általában nem jellemző a beat-re – és ez tetten érhető munkásságukban is.
A birminghami születésű Stevie Winwood bátyjával, „Muff” Winwood-dal, apjuk jazz zenekarában játszott, mielőtt Pete York dobossal és Spencer Davis gitárossal megalakította SDG-t.

A ír Van Morrison édesanyja énekesnő, apja pedig nagy lemezgyűjtő volt, így aztán nem meglepő, hogy 15 évesen profi muzsikusnak állt, a Monarch zenekarban játszott – Stevie Winwood is ennyi volt, amikor a Spencer Davis Group tagja lett – jazz-t.
A dél-afrikai Manfred Mann Angliába érkezése után (1961) ugyancsak ebben a stílusban próbált szerencsét, majd a kor szellemének megfelelően a „könnyebb műfaj”-t választotta.

Nem tudni, milyen karriert csinálnak, ha nem fordulnak a beat és a rock felé, érzésem szerint csak a középmezőnyben lett volna a helyük. A Spencer Davis Group néhány felvételétől eltekintve nem készítettek jazz felvételt, de az igényesség, a magas hangszertudás arra felé mutat.
Winwood egy olyan széles spektrumú zenei tálentum, akihez talán csak Ian Anderson ér fel. A rocktörténelem olyan meghatározó alakja, mint Bach, Mozart illetve Beethoven a klasszikusoknál. Azonban zenei teljesítménye csak később – a Traffic idején – bontakozott ki. Morrison a Them után belesimult a mezőnybe. Manfred Mann kísérletei – Chapter Three, Earth Band – csak figyelemre méltóak, érdekesek.
A három zenekar tagjainak tudása magasan kiemelkedett a mezőnyből, többen később komoly dolgokat tettek le az asztalra. (Pete York - Hardin and York, Peter Bardens - Camel, John Wilson - Taste, Jack Bruce - Cream)
Repertoárjukban – szemben a Stones-szal és az Animals-szel – kevesebb sematikus rock’n’roll és rhythm’n’blues darab kapott helyet, a kötelező slágerek (számuk kirívóan magas a Manred Mann-nél), a soul-os kompozíciók (a SDG-nál) és a bluesok mellett.

Gyuri, kevés olyan zenekar van, melynek megítélésében nagy az eltérés köztünk. A Yardbirds az egyik. Örülök, hogy nekem jutott a feladat, hogy írjak Róluk. A Spencer Davis Group és az Animals mellett ők a favoritok, így ismét erős elfogultságot vagyok kénytelen bejelenteni velük kapcsolatban. Ennek azaz előnye, hogy szívesebben írok róluk. Amikor a Five live Yardbirds lemezt megismertem még gimis voltam, semmi nyomot nem hagyott bennem. Persze a Szabad Európán ment a For Your Love, Heart Full Of Soul és a Still I'm Sad. Kértem, hozzanak már valamit Tőlük. 1966 karácsonyára megkaptam az Over Under Sideways Down lemezt, ami nekem akkor túl modern "atomzene" volt, viszont 3-4. osztályosok értékelték, így remek cserealapnak bizonyult. Beengedtek a gimi magnós klubjába, felvették nekem az addig megjelent összes Kinks és Hollies lemezt, ami viszont Lipótmezei magnós klubban jelentős cserealapnak bizonyult. Nekem a Yardbirs-höz egyenes utamnak kellett volna lenni – korán megvolt, de nem tudtam még értékelni – csak később, a 4.-ben a Zeppelin miatt kezdtem őket újra elővenni. Bevallom, talán ha kétszer hallgattam meg addig a lemezt, 3 évet várt a szekrényben. Már a Claptonnal is képesek voltak komoly dolgokra, de mivel Ő erősen bluesorientált volt, Paul Samwell-Smith pedig nem, ezért lelépett. Jól tette, mert segített Mayall-on és a Cream meg alapzene – igaz nem miatta. A For Your Love hangszerelése nagyon újszerű volt, az érdekes fémes hangzás és az effektek használata akkoriban és most is egyedülálló hangulatot adott/ad a zenéjüknek. Jeff Beck megjelenése nagyságrendi változást idézett elő, nemcsak a hangzásban, de a gitározás minőségében is. A nyers, nagyon dinamikus basszus és dob, Beck korát messze megelőzően modern gitárjátékával a legprogresszívebb beat zenekar volt. Ha Smith ott marad és Relf idiótizmusa és labilis személyisége miatt nem távozik, akkor a Yardbirds ma nemcsak a progresszív rock talán legjelentősebb előfutára lesz, hanem mint az (New) Animals, kifutotta volna magát. A zenekar esze, zenei mentora és egybetartója, ahogy Chandler az Animalsből, idő előtt lelépett. Chandler megtalálta és feltalálta Hendrixet, Smithnek nem akadt a horgára nagy hal. Sajnos Jimmy Page kényszerpályán mozgott a zenekarban sem gitárosként, sem zeneszerzőként nem találta meg a tehetségéhez méltó helyét ebben a felállásban. Hiába voltak gyerekkori barátok Beckkel, 2 dudás egy csárdában nem fér meg. A többi tag tehetsége átlagos, csak csapatban tudtak alkotni. Irtak még számokat (Little Games), de ahogy Page a Led Zeppelinben megtalálta zenei komplementerét, itt egyedül kevés volt, így 2 év vergődés után befejezték. A Smith féle nagy Yardbirds nem rendelkezett igazi vezetővel, mint az Animals Burdonnel. Igazi vezető nélkül nem megy, a barátság kevés, a gyenge karakterű, zeneileg tehetséges, de bomlasztó elemek aknamunkájukkal a zenekarok idő előtti végét okozzák. Ahogy Brian Jones nem találta a helyét a Stonesban, itt a hasonló karakterű Relf miatt, akit ugyanúgy beszippantott a nagy pszichedelikus szörny, indult el a csapat bomlása. Ha a lemezeiket nézem a For Your Love lemez felemássága a progresszív számok és a Hang On Sloopy féle idióta zenék váltakoznak, ez zavaró. A Having A Rave Up már jobb, de azt is csak addig kiadott kislemezekből tákolták össze. Valószínű a manager egy kutyaütő volt, nem lehet mindenkinek Brian Epsteinje és George Martinja. Sokkal gyengébb zenekaroknak már előbb volt nagylemeze. De ami késik az nem múlik. 1966-ban megjelenik a csoda Shape Of Things, Lost Woman stb. Nagyon ütős, jó lemez, de 65-ben nagyobbat durrant volna. Már megint az idő tényező, fáziskésés. Szegény Black Cat Bones jut eszembe. A Cream és Hendrix előszele már ott volt a levegőben, a világ készült 1967-re – jött a Whiter Shade Of Pale, a Doors, a hippik. Valami más kellett volna, nem voltak elég mutatósak, Beck is mást akart, a Truth album ezt elég jól jelzi. Valami hiányzott belőlük, talán túl intellektuálisak voltak, akkor már a média is a szupersztárokban gondolkodott. Talán egy új frontember, de föleg egy megfelelő manager segíthetett volna. A zenekarnak nem volt arculata, a színpadi megjelenésük kissé jellegtelenre sikeredett, nem csináltak semmi balhét – mint pl. a Who – amivel a feldobhatták volna a hangulatot, de a kiadójuk sajnálta rájuk a pénzt. .Amerikában népszerűbbek voltak, nekik is át kellett volna menni, ahogy Burdonék tették. Látható a jó zene nem elég. Egységes elképzelés, zenei vezető és koncepciózus média jelenlét is szükséges. A Yardbirds, ha kissé jobban ráfekszik a Heart Full Of Soul vagy a Still I'm Sad vonalra és azok lendületét kihasználva (ahogy a Stones a Satisfaction sikerét kihasználta), megtartva a progresszív vonalat előbbre is juthatott volna.

A korábbi részekben a beat első vonalával foglalkoztunk (Stones, Animals, Spencer Davis, Them, Manfred Mann, Yardbirds) - a továbbiakban a kevésbé ismert és elismert előadók következnek.

Dick Taylor gitáros Dartfordban született és a Sidcup Art College-be járt, mint Jagger és Richards, aztán megfordult a Stones-ban is. A névválasztásban (ugyancsak egy tradicionális blues címét használták fel) és zenéjük jellemzőiben is hasonlítanak a Kövekre. Célszerű a Rolling-gal párhuzamba állíítani Őket. A Pretty Things mindvégig a „nagyobb testvér” árnyékában, a másodvonalban maradt. Nem tudtak olyan sikereket elérni, mint Jagger-ék, de az is igaz, hogy sosem játszottak olyan vállalhatatlan tingi-tanglikat Ők. Kicsit mélyebre mentek a pszichedelikus zenébe, nemcsak a lábujjukat dugták bele, mint a Stones.

1958-ban alakult a Remo Four Quartet Liverpool-ban, a Beatles menedzsere Brian Epstein segítette Őket, ugyanis az egyik tag, Don Andrew basszusgitáros Paul McCartney osztálytársa volt. Muzsikájuk is hasonlított a Gombafejűekéhez. Tony Ashton billentyűs érkezése változásokat hozott, Ő korábban a Mike Hurst And The Method-ban zenélt Jimmy Page-dzsel. Nevet (Remo Four) és stílust váltottak, egy kis jazz-es érzés színezte továbbiakban muzsikájukat. Ashton később komoly dolgokat is letett az asztalra.

A Troggs slágerzenét játszott, de azt szeretni valóan. Ugyanakkor ha a heavy metal eredetét keressük, érdemes rájuk figyelni. A kőkemény, őszinte”, tápszeren felnőtt, bőrös-láncos, metálos gyerekek tanulhatnának Tőlük, milyen az igazi vadság. Két kompozíciójukkal beírták magukat a rocktörténetbe, a klasszikus Wild Thing-gel és a pszichedelikus gyöngyszemmel, a Night Of The Long Grass-el. Azt akartad Gyuri, hogy közös kedvencünkről a Troggsról írjak. Egy igen egyéni hangvételű, színes egyéniségű, úgynevezett vagány zenekar. Alapvetően 3 féle hangulatban írtak. Kemény, "progresszív" beat zenekar volt. Világos, hogy a rock egyik legemblematikusabb számát ők írták. Ami a Stonesnak a Satisfaction, a Kinksnek a You Really Got Me, az Animals-nek a House Of The Rising Sun, a Beatlesnek a She Loves You, a Them-nek a Here Comes The Night, a Byrdsnek a Tambourin Man, a Yardbirdsnek a Still I'm Sad, a Mamas & The Papas-nak a California Dreamin' stb, az náluk a Wild Thing. Sok zenekar képtelen volt ilyen dobásra, el is tüntek a süllyesztőben. Sok féle hangulatot voltak képesek megragadni. Kissé nyersebb, keményebb a Wild thing hangulatú számok az első csoport, pl. With A Girl Like You, I Can't Control Myself, I Can't Only Give You Everything, Lost Girl. A második kategória a lebegős, pszichedelikus I Want You, Gonna Make You. Ezek a számok a legkülönlegesebbek. A Cousin Jane érzéki perverzsége, a Night Of The Long Grass mindenkit megfogott a jövőbe mutató bátorságával. Sokfelé és messzirehatóan megihlette ez a zenekar a későbbi zenekarokat. Sokan megállnak a Wild Thingnél és ezzel már lemaradnak a műfaj kialakulásának mélyebb összefüggéseiről. Hiszen az ilyen alapvetően fontos zenekar mint a Troggs is, olyan a korban fontos és meghatározó hangulatokat voltak képesek hitelesen megragadni és közvetíteni, amelyek az adott kort jellemezték. Nem azért jó szám a Wild Thing, mert Hendrix-et is megihlette, bár sok sznob így gondolja. A 3.csoport a könnyedebb hangulatú szerzemények, a kissé líraibb hangulatú Love Is All Around - nekem a Wild Thing és a Night Of The Long Grass mellett a kedvencem, a kedvesen együgyű You Can Cry If You Want To, vagy a nagyon bájos Hi hi Hazel , vagy az ünnepélyesen paródizáló Anyway That You Want Me, vagy a szintén kissé cinikus Hip Hip Hooray. Szóval, nálam Ők elől vannak, mert jót csináltak és jókor. (Kenéz Pista)

Az egyik első angol zenekar, aki ellátogatott Magyarországra a Nashville Teens volt. Ha több nem is, egy név biztos megmaradt az emlékezetünkben, Rév Fülöpé, angolosan Ray Phillipsé – az énekesé. Sokaknak ez jelentette az első találkozást az igazi beat zenével. A feldolgozásaik lettek sikeresek (pl. Tobacco Road) és egy szentimentális gyöngyszem! – a Little Bird. Sok, később komoly karriert befutott muzsikus is megfordult a zenekarban: John Hawken (Renaissance), Barry Jenkins (New Animals), Colin Pattenden (Manfred Mann’s Earthband) és Trevor Williams (Audience)

1962-ben alakult a Detours zenekar, 1964-ben váltottak Who-ra. Valami lehetett bennük – még akkor is, ha ezt én nem vettem észre – hiszen minden nagy fesztiválra meghívták Őket. (Monterey, Woodstock, Isle Of Wight) Nekem egyedül a Pinball Wizard című számuk „maradt meg”.

1962-ben alakult a Kinks együttes. Kompozícióik erős társadalomkritikát tartalmaztak, véleményem szerint ez ártott zenéjüknek. Brit értelmiségi körökben nagy becsben tartják Őket.

Zoot Money először a két későbbi King Cimson muzsikus - a Giles testvérek - társaságában lépett a világot jelentő deszkákra. (Johnny King And The Raiders) 1961. novemberében hozta létre a Big Roll Band-et, melyben az évek során sok, később karriert befutott muzsikus is szerepelt: Andy Somers (Animals, Police), Colin Allen (Stone The Crows, Focus), Paul Williams (Aynsley Dunbar, Juicy Lucy), Johnny Almond (John Mayall) 1967. nyarán Zoot Money új zenekarával (Dantalion’s Chariot)a pszichedelikus irányt választotta. Néhány felvételük kiállta az idők próbáját.

Mike Cotton Jazzmen – Mike Cotton Sound Az 1961-ben alakult zenekar sokat változott az évek során. Michael Edward 'Mike' 'Isaac' Cotton trombitás csapatában az idők folyamán megfordult többek között Dave Rowberry billentyűs (Animals), Jim Rodford basszusgitáros (Argent), Peter Bardens billentyűs (Them, Camel), Derek Griffiths gitáros (Artwoods), Nick Newell szaxofonos (Big Roll Band), Michael Joseph 'Micky' Moody gitáros (Tramline, Juicy Lucy, Snafu, Whitesnake), Howard 'Lem' Lubin gitáros (Unit 4+2). Tipikus nevelő egyesületként működött a zenekar.

1964. december 3-án a Marquee-ban lépett fel először Rod Stewart a Soul Agents-tel. (Johnny Keeping énekes, Tony Good gitáros/harmonikás, Jim Sach ritmusgitáros, Don Shinn orgonista, Roger Pope drums) Buddy Guy-jal koncerteztek, rövidesen elment a korábbi énekes. majd Sach is. 1965 decemberében szétmentek, Shinn új társakkal folytatta, majd Paul Newton-nal (később Uriah Heep) és Brian Davison-nal (később Nice) is zenélt.

Georgie Fame 1959 végén csatlakozott a Blue Flames-hez. Billy Fury-val, Clay Nicholls-szal és Earl Watson-nal játszottak. Egy rövid időre John McLaughlin is velük zenélt. Kezdetben könnyed, jazz-es muzsikát játszottak, majd rhythm and bluest - végül a slágergyártást választották. A Yeah, Yeah listavezető volt. Megfordult a csapatban Cliff Barton (Cyril Davies R&B All Stars, Alan Price Band) basszusgitáros és Mitch Mitchell (Travellers, Tornados, Coronets, Riot Squad, Art Wood Combo) dobos is. 1966 júliusában Ricky Brown (Savages, Cyril Davies R&B All Stars) lett a basszusgitáros. Get Away/El Bandido kislemez lett a második listavezető slágerük. Mitchell Jimi Hendrix triójába igazolt! Fame utolsó nagy sikere az 1967-es Ballad Of Bonnie And Clyde/Beware Of The Dog volt, ami szintén az 1.helyet érte el. A változásokat nem tudta követni, lassan perifériára szorult, utolsó sikere az 1971-es, Alan Price-szal közösen elkövetett Rosetta/John And Mary volt, ami a sikerlista 11. helyét érte el.

Chris Farlowe And The Thunderbirds 1959-ben alakult a formáció: John Henry Deighton azaz Chris Farlowe énekes, Richard Gerraghty basszusgitáros, Robert Taylor gitáros, John Wise dobos. Rengetegen fordultak meg a csapatban, olyanok, akik később komoly karriert futottak be: Dave Greenslade (Colosseum), Albert Lee (Heads Hands And Feet, Joe Cocker, Eric Clapton), Ian Hague (Nice), Dave Quincy (If), Carl Palmer (Atomic Rooster, ELP), Pete Solley (Procol Harum, Whitesnake). Farlowe korai számai gyengék voltak. Rolling Stones kompozícókkal próbálkozott: az Out Of Time 1966-ban a lista tetejére ért fel. A legjobb kompozíció, amit megjelentetett, a Stormy Monday Blues, ami Little Joe Cook álnév alatt, a Sue kiadónál (W 385) jött ki. A továbbiakban is a feldolgozások jöttek be neki: Rolling Stones, Beatles, Gershwin, Otis Redding. Kissé elfelejtette már a szakma és a közönség is, amikor a Colosseumba hívták. Ez volt pályája csúcsa. Az Atomic Rooster-ben nem találta a helyét. A sokadik blues-hullám Őt is feldobta, Jon Lord-dal, Spencer Davis-szel, Eddie Hardin-nal, a Colosseum-mal illetve Clem Clempson-nal és a Hamburg Blues Band-del koncertezett szerte Európában.

Zombies 1962-ben alakult a zenekar. Rod Argent billentyűs, Colin Blunstone énekes, Paul Atkinson gitáros, Chris White basszusgitáros és Hugh Grundy dobos első kislemeze (She’s Not There) siker lett, a lista 12. helyére került, 1964 szeptemberében. Carlos Santana is feldolgozta, 1977-es Moonflower albumán hallható. Első LP-jükre (Begin Here 1965.) több ismert kompozíció (Summertime, I Got My Mojo Working, Roadrunner) is szerepel mellette. Zömében kicsit jellegtelen dalocskákat játszottak. 1968-ban kiadott Odessey And Oracle lemezükön – a kor szellemének megfelelően – (egy óvatos) kirándulást tettek a pszichedélia világába is.

Argent A billentyűs új zenekarában unokaöccse, Jim Rodford (Mike Cotton Sound) basszusgitározott, Bob Henrit dobolt és Russ Ballard gitározott. Utóbbi kettő a Roulettes-ben és a Unit 4+2-ben zenélt korábban. Lemezeiken halványra sikeredett, kidolgozatlan dallamú kompozíciók mellett néhány érdekes darab is helyet kapott: Lothlorien, Pleasure, Sleep Won't Help Me. Sajnos rá is igaz, hogy megfelelő társak nélkül nem megy – persze a szólói ettől még jók. A koncerteken hosszabbak a számaik, így Argent (időben) több lehetőséget kap. The Coming Of Kohoutek (10:34), It's Only Money (8:55), God Gave Rock And Roll To You (7:03), Thunder And Lightning (6:21), Music From The Spheres (9:15), I Am The Dance Of Ages (9:28), Hold Your Head Up (11:16), Time Of The Season(6:38) – Encore: Live in Concert (EPIC EPC 88063)

Downliners Sect Mick Donnel (Don Craine) gitáros hatalmas figura, 1959-ben alapította a zenekart. Megfordult a csapatban a hatvanas években John Sutton (Chris Barber Band) dobos és Matthew Fisher (Procol Harum) billentyűs is. Közel tíz évig nem játszottak, majd 1977-től újjá szervezete csapatát, játszott nála Rod De'Ath (Killing Floor, Rory Gallagher Band, Ramrod) dobos és John O'Leary (Savoy Brown, John Dummer Blues Band, Sweet Pain, Brunning Hall Sunflower Band) szájharmonikás.

Cheynes Az 1963 nyarán alakult zenekarban Michael John Kells 'Mick' Fleetwood dobolt, Peter ’Skiving’ Bardens orgonált, Eddie Lynch gitározott, Roger Peacock énekelt, Phil Sawyer gitározott és Peter Hollis basszusgitározott. 3 kislemezt jelentettek meg a Columbiánál. Bardens a Them-be, az énekes a Mark Leeman Five-ba ment, 1965 tavaszán Fleetwood megfordult a Bo St. Runners-ben is.

Peter B’s Looners Októberben ismét összejött a dobos és az orgonista, megalakították – Mike Parker gitárossal és Dave Ambrose basszusgitárossal – a Peter B’s Looners-t. Nem sokkal később érkezett az új gitáros, Peter Green. Egyetlen hivatalos kislemezük (If You Wanna Be Happy/Jodrell Blues) a Columbiánál jelent meg. Az instrumentális felvételeken ízes billentyű- és gitárjáték hallható. Áprilisban csatlakozott hozzájuk két énekes, Roderick David 'Rod The Mod' Stewart és Beryl Marsden (utóbbi hölgy) – a továbbiakban
Shotgun Express néven léptek fel. 1966 nyarán Peter Green John Mayall-hoz igazolt, helyére John Moorshead érkezett. Az év végén Ő is elment – később az Aynsley Dunbar Retaliationban tűnt fel. Kislemezeik – I Could Feel The Whole World Turn Round/Curtains, Funny Cos’ Neither Could I/Indian Thing – haloványra sikeredtek. Visszatért a régi cimbora, Phil Sawyer. Januárban Stewart kilépett, a Jeff Beck Group felé vette az irányt, néhány hónapig öten folytatták. Fleetwood Mayall-hoz, Ambrose Brian Auger-hez, Sawyer Spencer Davis-hez csatlakozott. Bardens később megfordult a The Love Affair-ben, a Mike Cotton Sound-ban, a Village-ben és Camel-ben is.

Artwoods Az Art Wood Combo 1958-ban alakult, a névadó, az énekes Ronnie Wood, a későbbi Faces, Jeff Beck Group, Santa Barbara Machine Head, Rolling Stones muzsikus testvére. Jim Willis gitározott, Reg Squires bőgőzött, 'Reg' Dunnage dobolt. Az első ismert zenész 1962 márciusában került a zenekarba – Charles Robert 'Charlie' Watts, a későbbi Stones dobos 1963-ban érkezett Derek Griffiths gitáros, John Douglas 'Jon' Lord (Bill Ashton Combo) billentyűs és visszatért Dunnage. Don Wilson (Ő volt a basszusgitáros) Quartet néven esküvőkön és tenisz klubbeli táncesteken játszottak – oda illő zenét, Red Bludd's Bluesicians néven pedig kis klubokban rhythm and bluest. A Red Bludd Don Wilson művészneve volt. 1964 elején érkezett Malcolm 'Mac' Pool (Roadrunners) basszusgitáros, nevüket The Great Organ-ised-re változtatták. Nyáron csatlakozott hozzájuk John Ronald 'Mitch' Mitchell dobos, aki szeptemberben Georgie Fame-hez távozott, őt pedig Keith 'Keef' Hartley pótolta. Aki abból a Rory Storm And The Hurricanes-ből jött, ahol korábban Ringo Starr is megfordult. Első kislemezeik hallgathatók, elsősorban Lord és néha Griffith jóvoltából. S jobb, ha Wood nem énekel. Nagylemezük (Art Gallery) erénye, hogy egységes, nincsennek kiugró darabok illetve tingli-tanglik, ugyanakkor ez a hibája is, unalmas, mert egyformák a számok. Világossá vált, hogy az amerikai rhtyhm and blues soul-os, néha jazz-es vonalát követik. Csapda is, mert innen nehéz továbblépni, fejlődni. 1967. áprilisi What Shall I Do/In The Deep End kislemezük és Jazz In Jeans négyszámos EP-jük mutatja, a csapda bezárult. Jó érzékkel nyúltak Nancy Sinatra slágeréhez, a These Boots Are Made For Walking-hoz. Griffiths és Lord varázsol (!) Taste Of Honey-ban. Ügyes dolgok hallhatók az Our Man Flint-ben. Lord szerzeménye, Routine gyenge. Az Artwoods jó példa arra, hogy nem elég négy jó muzsikus, valakinek meg kell határozni az irányt. S az Artwoods-nál ez hiányzott.

Birds Ali McKenzie énekes, harmonikás, Pete McDaniels dobos, Tony Munroe gitáros, énekes, Kim Gardner basszusgitáros és Ron Wood gitáros alapította a zenekart 1964-ben. Kezdetben Thunderbirds néven játszottak, de mivel Chris Farlowe előbb hozott létre ugyanilyen néven csapatot, a rövidebb változat mellett döntöttek. Kislemezeik megállták a helyüket a korabeli mezőnyben. A szájharmonikás darabok a legjobbak, fontos megemlíteni, hogy a számok fele saját kompozíció. Wood és Gardner később összefutott a Creation-ban és Jon Lord Santa Barbara Machine Head-jében is.

Mark Leeman Five Mark Leeman (John Ardrey) énekes-gitáros, Alan Roskams gitáros, Terry Goldberg zongorista, David Hyde basszusgitáros és Bian Davison dobos alkotta a zenekart. Magánkiadásban (később) megjelent albumuk (Got My Mojo Working - Green Onions - Shame, Shame, Shame - Work Song - Forbidden Fruit - Let The Sunshine In - Moanin’ - Doctor Feelgood - You Can’t Judge A Book By The Cover - Just A Little Lovin’- Frenzy) gyakorlatilag standardekre épül. Kislemezeiken Portland Town/Gotta Get Myself Together (Leeman), Blow My Blues Away (Leeman)/On The Horizon már megjelennek a saját szerzemények. A londoni Marquee Club-ban komoly rang volt rendszeresen fellépni, a Mark Leeman Five-nak ez megadatott. Sokan csak alkalmanként, egyszer-egyszer kaptak lehetőséget: Andy McKinley And The See See Riders, The Impulsions, Lester Dawson & the Blue Beats, The Migil Five, Cyko And The Red Devils, Fritz And the Ble Beats, The Bluebirds, The Blue Seats, Duke Vin’s Sound-System, The T-Bones, Bobby Green And The Outsiders, The Grebbels.
1965 júniusában – autóbalesetben – elhunyt az énekes, pótlására Roger Peacock (The Cheynes) érkezett, majd Thomas Parker váltotta Goldberg-et, aki a pszichedelikus muzsikát játszó Tintern Abbey-be távozott (Beeside című számuk sok antológián hallható.) Davison kilépett, a Nice-ot választotta, jól tette.

Gary Farr And The T-Bones A zenekar 1964 elején alakult. Gary Anthony Farr énekelt, gitározott, Winston B. 'Vince' Weatherill gitározott, Stuart 'Stu' Parkes basszusgitározott, Andrew 'Andy' McKechnie ritmusgitározott és szájharmonikázott, Andrew Royston Malcolm 'Andy' Steele dobolt.
A később kiadott válogatás lemez a standardek mellett saját kompozíciókat is tartalmaz. (Won't You Give Him, I'm A Lover Not A Fighter, Get The Money, Give All She's Got, Don't Stop And Stare (T-Bones), Dearest Darling (T-Bones), Quit Teasing Me Baby (T-Bones), I Feel Alright (T-Bones), I'm Louisiana Red, Jumpback, Indeed I Do, Hamish's Express Relief (McKechnie, Gomeslky, Wetherall), How Many More Times, Oh Baby, Baby (T-Bones), C. C. Rider, You Don't Love Me (T-Bones). Igazi mainstream rhythm and blues-ok, jó hallgatni őket – az a pici egyéni íz hiányzik belőlük, amit a nagyok bele tudtak keverni. Egyetlen olyan darabot sem tudtak írni, ami bekerült volna a képzeletbeli pantheonba.
1965 áprilisában jött az új dobos, Brian 'Legs' Walkley. Szeptemberben Andy McKechnie elment – igazi nagy hal került a hálójukba: Keith Noel Emerson lett a billentyűs. Decemberben átalakult a csapat, Keith Joseph Anthony 'Lee' Jackson lett a basszusgitáros. A két muzsikus félisten sem tudott hozzátenni semmit a zenekar produkciójához. Persze ez nem a Ő hibájuk. Februárban Alan Turner lett az új a dobos. Augusztusban Emerson, decemberben pedig Jackson távozott, mindketten a Nice-ba.

Alan Price Set Az Animals-ból való kilépése után Clive Burrows (Zoot Money’s Big Roll Band) bariton szaxofonost, Steve Gregory tenor szaxofonost, John Walters trombitást, Peter Kirtley gitárost, Rod "Boots" Slade basszusgitárost és "Little" Roy Mills dobost szerződtette Alan Price saját zenekarába. Hallgatva számaikat, világossá vált, hogy az Animals esze Eric Burdon volt – Őket nem rázta meg a billentyűs kiválása. Alan Price új zenekarával szinte semmit sem tudott felmutatni. Az 1966-os I Put A Spell On You és Iechyd-Da, az 1967-es Don't Let Me Be Misunderstood (BBC felvétel) maximum érdekes, de semmi több. Az 1971-es Alan Price és Georgie Fame közös felvétele, a Rosetta pedig vállalhatatlan. Csúfos az House Of The Rising Sun 1980-as feldolgozása. Steve Gregory minőségi stúdiózenészként vívott ki magának elismerést. (Fleetwood Mac, Air Force, Van Morrison)

Marianne Faithfull
Glynn Faithfull brit katonatiszt és Eva Erisso osztrák-magyar származású bárónő gyermeke egy nagyon érdekes, szerethető ember, énekesnő-színésznő. Tradicionális darabok és slágerek előadásával vált (méltán) híressé. (Portland Town, House Of The Rising Sun, Scarborough Fair, Blowin' In The Wind, Sister Morphine, As Tears Go By, Yesterday, Hang On To A Dream, It's All Over Now, Baby Blue, Ruby Tuesday) Azon kevesek egyike, aki hangjával, előadásmódjával hozzá tudott tenni az eredeti számokhoz.
A hatvanas években erősen kötődött a Rolling Stones-hoz, később is megtalálta azokat a muzsikusokat, akikkel jól tudott együtt dolgozni.
néhány kompozíciójuknak új értelmezést adott.
(Jon Mark, akik John Mayall-al és Johnny Almond-dal is zenélt. Nick Cave)
Mint filmszínésznő dolgozott Jean-Luc Godard-dal, Alain Delon-nal, Szabó László-val, Orson Welles-szel, Oliver Reed-el, Jude Law, Sean Bean-nel. Sam Garbarski pazar, 2007-es Irina Palm című filmbeli alakításával beírta magát a film nagyjai közé is.
Ha párhuzamba állítjuk Joe Cocker-ral, meg kell állapítanunk, hogy mennyivel jobban gazdálkodott a tehetségével. A beat korszakban kiváló érzékkel választotta ki azokat a slágereket, amik illettek hozzá és megtalálta a helyét a médiában.

Cocker „átaludta” a hatvanas évek közepét, megelégedett a klubokban, amerikai katonai bázisokon kapott elismerésekkel. Jagger-ék, Burdon-ék pályatársa volt, előbb bátyjával, Victorral alakított zenekart, a Cavaliers-t, majd 1963 nyarán saját bandáját, a Vance Arnold and the Avengers-t.
Első kislemeze (I’ll Cry Instead/Precious Words) 1964 októberében jelent meg a Decca-nál. Egy reménytelen Beatles szám és egy kicsit élvezhetőbb rhythm and blues található rajta. A felvételeken a későbbi Yardbirds és Led Zeppelin muzsikus, Jimmy Page közreműködik gitáron. Valami oknál fogva nem tudott az élvonalba kerülni. Egyrészt a beat a zenekarokról szólt, másrészt külseje és reszelős hangja nem illett a kor énekes szólistáihoz. Véleményem szerint az is fontos – mint későbbi karriere is mutatja – nem rendelkezett azokkal a képességekkel, amikkel ki lehetett emelkedni a sok közel azonos tehetség közül. Nem elég mások kompozícióit elénekelni, mások bőrébe bújni – saját arculattal kell jelentkezni.
„Átaludta” a beat fénykorát, amerikai támaszpontokon és kocsmákban játszott – kicsit provinciális maradt. 1966 áprilisában alakult új zenekara a Grease Band, ekkor sikerült leigazolnia az első minőségi muzsikust, Chris Stainton-t. (Ő később a Spooky Toothban is játszott.) Kezdetben basszusgitározott, mert Cockernek nem volt szíve elküldeni a jóval gyengébb képességű billentyűsét, Vernon Nash-t. Következő kislemeze, a Marjorine/New Age Of The Lily 1968-ban jelent meg a Regal Zonophone gondozásában. Vérszegény kompozíciók. Gondolom, hogy sem Albert Lee, sem Jimmy Page nem büszke rá, hogy közreműködött a felvételeken.
A blues és a pszichedelikus muzsikák fénykorában komolytalan próbálkozás volt. Áprilisban újabb kiváló zenész igazolt hozzá, Tommy Eyre billentyűs. A következő kislemez (With A Little Help From My Friends/Something’s Coming On) listavezető lett. Valamennyit „dobott” a Beatles számon, de így is erősen közepes sláger, a B oldalon helyett kapott Cocker-Stainton szerzemény kifejezetten gyenge. A felvételeken B.J.Wilson (Procol Harum) dobolt és Jimmy Page gitározott. Elkészítette első nagylemezét, a With A Little Help From My Friends-t. Több nagy név is olvasható a borítón: Matthew Fisher (Procol Harum), Stevie Winwood (Traffic), Mike Kellie (Spooky Tooth), és Jimmy Page. A saját kompozíciók (Change In Louise, Sandpaper Cadillac, Marjorine) erőtlenek. A két Dylan számot (Just Like a Woman, I Shall Be Released) érdemes volt feldolgoznia. A Feelin’ Alright (Dave Mason – Traffic) csak más, de nem jobb, mint az eredeti. A Don't Let Me Be Misunderstood kiemelkedik a többi közül, jól sikerült darab! Tommy Eyre villant egyet az orgonán! Összeségében a lemez erősen soul-os, zavaró a női vokálok erőltetése, a halvány Beatles-utóérzéstől pedig kicsit langyos. Januárban távozott Eyre (később komoly dolgokat tett le az asztalra, a Jaklin-nel és az Aynsley Dunbar Retaliation-nel.) Stainton végre beülhetett a billentyűs hangszerek mögé, a basszusgitáros Alan Spenner (Wynder K. Frog) lett. A következő album – Joe Cocker – egyetlen saját szerzeménye tingli-tangli, a feldolgozások sem sikerültek. Nagyon nagy feladat mások kompozícióit átgyúrni, azonban lehetetlen próbálkozás, ha az eredeti is gyenge. Woodstock-ban sikerrel lépett fel, mint jelenség, jó értelemben lógott ki az erősen közepes zenei minőséget hozó fesztivál fellépői közül. Innen már nem követtem nyomon a pályáját. Persze mindig meghallgattam aktuális darabjait. A Mad Dogs And Englishmen (1970.) albumon található egy jó blokk. Blue Medley: I'll Drown In My Own Tears/ When Something Is Wrong With My Baby/I've Been Loving You Too Long. Az 1973-mas Something To Say-en pedig a St. James Infirmary. Szeretem Tőle a Need Your Love So Bad-et, a Chain Of Fools-ot, a Let It Be-t és a Whiter Shade Of Pale-t. Ilyen elképesztő hanggal nagy dolgokat kellett volna csinálnia. Adott a párhuzam Jim Morrison-nal és Chris Farlowe-val. Előbbinek is csoda hangja van, azonban 4-5 számát tudom meghallgatni, mert maga a zene gyenge. Utóbbi is kallódott, s ha nem John Hiseman és Dave Greenslade és nem viszi el a Colosseumba, semmi sem marad utána. S ha csak egy lemezzel is – Live Album – de beírta magát a zenetörténetbe. Könnyebb felsorolni, kikkel nem játszott Cocker a rock elit tagjai közül. A fentieken kívül: Henry McCullough (Spooky Tooth), Paul Humphries (Frank Zappa, Jimmy Smith, Al Kooper), Neil Hubbard (Juicy Lucy), Jim Keltner, Alan White (Yes), Randy Newman, Nicky Hopkins, Cornell Dupree, Chris Stewart, Eric Clapton, Steve Gadd, Eric Gale, David Hood, Roger Hawkins, Mel Collins, Neal Schon, Jeff Beck. Nagyon széles skálán mozgott, szinte minden irányzatból választott repertoárjába slágereket: Leonard Cohen, Procol Harum, Blind Faith, Bob Dylan, Beatles, Lovin’ Spoonful, Bob Marley, Percy Mayfield, U2. Minden albuma szólólemez – ez mutatja, hogy nem volt csapatember! A rockban ez komoly hátrány.

az előzmények 1.

http://www.tilos-az-a.hu/blueseum-ossz01.html